1. Kender- Juta
2. Bölcsőde és óvoda - személyes emlék
Budapest,Váci út 191-193.
1. Kender- Juta:
A Kender-Juta Váci úti gyára 1883-ban létesült. Az üzemet egy olyan osztrák tőkeérdekeltség hozta létre, amelynek akkor már 14 éve működött hasonló jellegű vállalkozása Ausztriában. A cég az akkori Magyarország területén két gyárat is alapított, az egyiket Lajtaújfalun (ma Ausztria), a másikat pedig Budapesten. A magyar fővárosi üzem a cégbejegyzés szerint 1883. május 25-én indult be Első Osztrák Jutafonó és Szövőgyár Rt néven. A nyilvántartásba vétel szerint a vállalat tárgya „juta és egyéb szövésre alkalmas nyersanyag, és mindenféle anyag feldolgozása, és abból mindennemű gyártmány készítése, azok nagyban és kicsinyben való elárusítása, az ezzel kapcsolatos melléküzletek folytatása. Különösen jogosítva van a társulat: 1) belföldön gyárakat építeni, melyek juta és szövésre alkalmas más nyersanyagok feldolgozására rendelték.
2) Az ott alkalmazott munkások számára lakóházakat és
3) segéd- és előkészítő műhelyeket felállítani, az utóbbiakat a részvénytársaság üzleteiben alkalmazásba jövő összes anyagok előállítása céljából. A beérkezett kelet-indiai jutából, mint nyersanyagból készült itt a fonal, a szövet, a zsák. A telep első épületei a Váci út végén, az újpesti vámnál épültek fel. 10 évvel később, 1908-ban már bővítették a gyárat, ekkor épült meg a fonoda és különböző raktárak, és emeletráépítést kapott a varroda. A gyárban kezdettől nagyon sok külföldi, monarchiabeli dolgozót alkalmaztak, akik többnyire Cseh- és Morvaországból érkeztek. Többek között az ő elszállásolásukra is szolgált az a lakótömb, amelyet 1912-ben építtettek a Szekszárdi utcában.
A Váci úti jutagyár 1905-ig vetélytárs nélkül dolgozott Magyarországon. Ekkor hozták létre Erzsébetfalván a Juta- és Kenderipar Rt néven a konkurrens zsákgyárat, amely újabb gépei révén a piac egy részét elhódította. Az első világháború kitöréséig a jutagyárak kizárólag jutát dolgoztak fel. Ennek a behozatala azonban a háború folyamán a blokád következtében megszűnt, s így hazai pótanyagokkal kellett azt helyettesíteni, ami igen sok nehézséget okozott. Eleinte kenderkóccal pótolták a távol keleti alapanyagot, majd később a csalánnal is próbálkoztak. Ebből többnyire egyenruha szövetet készítettek, a zsákelőállításnál a papír lett az új alapanyag. A háború utáni első jutaszállítmány csak 1920 októberében érkezett meg.
A vállalat 1921 januárjában felvette a Kender-Juta és Textilipari Rt. nevet. A világgazdasági válság után korszerűsítést hajtottak végre a termelésben. Az abban a korban legmodernebbnek számító Mackie-rendszerű előfonó rendszert kapta a gyár, amely két előfonógép és 4 nyújtó gépből állt. Termelése 50%-kal nagyobb volt, mint az eddig használt Lawson-rendszerű előfonóé. 1937-38-ban két komplett szalagfonó-rendszerrel is gyarapodott a Váci úti üzem.
A második világháború éveiben a jutagyár hadiüzem lett, és bár jó előre igyekeztek a vezetők nyersanyagkészleteket felhalmozni, az egy idő után elfogyott, a pótlásra nem volt lehetőség. Papírfonalat, kender keveréket használtak, a bitumenezett zsákok gyártásával pedig teljesen leállt az üzem. A háborúban két ízben érte légitámadás a Váci úti telepet, melynek 14 dolgozó is áldozatául esett. A fonoda-előkészítő nagy része a lángok martaléka lett, a tetőszerkezet sok helyen erősen megrongálódott, ami azután az elkövetkező időkben komolyan hátráltatta a termelést. A háború után, 1946-ban a gyár a „TEXTIL” Szovjet Állami Textilközpont Rt tulajdonába került, élére szovjet igazgatót neveztek ki. 1952-ben a tulajdonos a magyar állam lett. Egy sor szociális intézkedés született ekkor. Felépült az új modern öltöző- és fürdőhelyiség, iroda és raktárépületek. 1954-56 között hétszer volt Élüzem a Kender-Juta, amikor is az 1956-os forradalom idején újra zúgolódni kezdett a gyártelep: az ugyanis nagyobb mennyiségű fegyvernek volt a rejtekhelye. '56 után újabb korszerűsítés következett, új gépeket vásároltak, 1967-től pedig fokozatosan áttértek a polipropilén műszál felhasználására, amely profilváltás a gyár nevében is nyomot hagyott. A Kender-Juta és Politextil Vállalatot a rendszerváltás után privatizálták, majd a termelést 2000-ben beszüntették.
2. Bölcsőde és óvoda - személyes emlék:
1952. április 2-tól 1971. október 29-ig a Kender- Juta Gyárban dolgozott édesanyám: további munkahelyein sehol nem találta a helyét. . Én pedig 1959 telétől jártam előbb a gyár bölcsődéjébe, később óvodájába. A korai évekről nincs emlékem, de ahogy nyiladozott értelmem, egyre több akad belőle. Megőrzésükhöz jócskán hozzájárultak az ebben az években készült fotók időnkénti átlapozása, amelyekből mára egy sem maradt meg.
Szüleimmel a VII. kerület Hársfa utcában laktunk. Arra élénken emlékszem, hogy ekkoriban a Kossuth rádió 4:30-kor kezdte meg adását: engem a műsorkezdést felvezető közismert ritmusos szignál felhangzása körüli időben ébresztett fel édesanyám. Az idő percre pontosan ki volt számítva.
A Blaha Lujza tértől a Marx tér felé hajnalban egy olyan hármas jelzésű 1000-es számozású motorkocsi vontatta két pótos villamos szerelvény közlekedett, amely a Nyugati pályaudvar után közvetlenül jobbra rákanyarodott a Váci útra. Amennyiben ezt az egy speciális - IV. kerület Fóti útig közlekedő - járatot sikerült megcsípni, kényelmesen elhelyezkedhettünk a fekete-sárga lécekből összeütött székeken., Útközben, vagy félálomban szenderegtem, netán a villamosablak belső párkányán tologattam a Lemezárugyár általam nagy becsben tartott törpeautóját, nagyobbacska lévén a pótkocsi négy számjegyű lajstrom számát próbáltam helyesen leolvasni. Időm volt bőven, mert a gyárakkal és vastag törzsű nyárfákkal szegélyezett főútvonal közepén zötykölődve és rángatózva haladó villamos előtt még öt kilométer volt a bölcsődéig. Ebbe a nyugalmas időszakba néha-néha belehumorizált egy-egy oktondi kalauz, hogy a jegy mellé az egyik fülemet is szívesen kilyukasztaná! Egyikükkel sem keveredtem közelebbi barátságba. A gyár előtti villamosmegállótól a gyerekek szentéjéig még el kellett haladni a negyvenhármas és a nyolcvannégyes buszok közös megállója mellett is.
Az egyemeletes masszív épületnek - emlékezetem szerint - zöld színre festett ajtaja volt. Belépve rajta, jellegzetes illat csapta meg az orromat. Szorít az idő, szedjük a lábunkat tovább. Jobboldalt egyenes irányba a bölcsődébe vezetett le a lépcsősor, baloldalt előre pedig fel az emeletre, az óvodába. Mivel az alagsorból nincsenek emlékeim, ezért másszuk meg a lépcsősort.
Az ajtó mögött közvetlenül volt az átadóhely, amely egyben az átöltözés célját is szolgálta. Édesanyámnak - és persze a többi szülőnek is - 6-kor szigorúan be kellett lépniük a gyárkapun. Hajnal volt még, ezért a dadusok minket gyerekeket ágyba dugtak - egy vászonhuzatú, szétnyitható alumínium kempingágyba - másfél két órát durmolhattunk még. . Felkelek, emlékért.
Idővel nekünk kellett felhúznunk és bekötnünk a cipőnket. Nagyobbacska gond csak akkor akadt vele, amikor a cipőfűző végén lévő műanyag erősítésnek hűlt helyét találtam: napestig nyálazhattam volna a cipőfűző végét, akkor sem sikerült volna beletalálni a lukba. Erősen hiányolhatott az egyik dadus, mert bejön a hálóba, kicsit morog velem, majd lábamon a csukát nagy kegyesen megköti. Ott vagyok a többiek között. Elvagyunk egymással. A vezető óvónő fia is idejár, valamennyivel fiatalabb nálam: szemrevaló néni az anyukája. A játszószobában itt van a takarító Jutka néni hasonló nevű lánya is. Dús fekete a haja, csontjai nem zörögnek, mint az enyémeké, és mosolyogva néz rám: ő az én első nagy szerelmem. A gyár kultúrtermében a bábszínház alkalmával természetesen egymás mellett foglaltunk helyet, és a lány csinoska fejét oldalvást a vállamra hajtotta.
Viszonylag gyakran vittek le minket az udvarra játszani. Tágas füvesített terület: homokozó, mászóka, hinta, padok sorakoztak rajta. De fél szemmel mindegyikőnk a gyárkerítés felé sandított. Simon Guszti bácsit lestük, a mokány embert, aki egy üzemi baleset következtében egyik alkarját jelentős mértékben elveszítette. A gyár minden egyes dolgozója időnként kapott egészségjavító célzattal ellátmányt: szappant, szörpöt vagy éppen Negró cukorkát. Amennyiben ez utóbbi volt soron, már jött is oda hozzánk Guszti bácsi, és minden egyes feléje nyújtott apró tenyerecskébe belepottyantott egy-egy szem cukorkát: úgy szerettük őt, mint saját magunkat.
Egyik alkalommal nem az udvarra mentünk le, hanem egyenesen ki az utcára: kettesével sort alkotva vonultunk a közeli Újpesti-Vasúti híd irányába, el a villamos remiz hosszúkás épülete mellett. A híd közelében jártunk már, amikor egy szénnel megrakott végtelenül hosszúnak ható szerelvény gördült át csigalassúsággal a Duna felett. Kis társaságunk máris rázendített:
- Hajrá, vonat! Igen ám, de a magasban megjelent egy maga után kondenzcsíkot húzó propelleres repülő, amely megosztotta az addigi egyszólamú kórust, és a fele már azt fújta:
- Hajrá, repülő! A vasúti töltés oldalában a lépcsőkön felkapaszkodtunk a hídra, és elindultunk a széles folyam fölé. Pajtásaimmal hamarosan ott álltunk az egyik sziget kavicsos partján, és mit hallottunk?
- Gyerekek, húzzátok le a cipőtöket és a nadrágot is, és menjetek bele a vízbe! Engem jócskán kellett bátorítani, de fél lábszárig azért csak-csak belegázoltam a folyamba: akadtak nálam jóval bátrabb tejfeles képűek is!
Visszatérve a zárt falak közé, nem nagy kedvvel kanalaztam az elibém tett levest. Hiába szólt rám többször is az egyik óvó néni, attól még nem jön meg a gyerek étvágya. Az asztalnál ülő társaim már a második fogást lapátolták, amikor a nem üres tányért elvitte előlem az óvó néni és nem sokkal később abba beletette a második fogást. Amikor észrevettem a gasztronómiai csúcs itteni tökélyét, végleg elment a kedvem az egésztől. Ebéd után egyenes út vezetett a hálóba, még télapó nevezetes napján is. Én pedig kőkeményen elhatároztam magamban, hogy: meglesem azt a nyavalyás kaporszakállú légtornász télapót, hogyan mászik fel létráján az emeleti ablakig és teszi ajándékait a zárt ablak mögé! Ő a gyerekek nagy kedvence, és mégis: miért bujkál előlünk? Ha nincs hó a kőkockákból kirakott Váci úton, vajon hogyan siklik rajta a rénszarvas húzta szán? Félig lehunyt szemekkel lestem a fejleményeket. Hamarosan a dadusok odahajoltak minden egyes gyerekhez, hogy alszik-e a tökmag - csalafintaságomat hatásosan lepleztem. Bár alulról sikerült magasan bekukucskálni a női combokat rejtő fehér köpenyek alá, de a télapó megérkezésekor már álomország határán belül szuszogtam békésen. Hatalmas zsivajra ébredtem: mindegyik társam kezében egy-egy piros csomag tündökölt. Csokitól maszatos szájuk be nem állt. Letörten másztam ki az ágyból. Odabandukoltam az ablakhoz és kissé bánatosan elvettem az utolsó csomagot - a csoki az én szám ízét is megédesítette kissé.
Nem vitás, máskor esett meg a következő műbalhé. Mégpedig, hogy hatalmas felhőszakadás mosta tisztára a kerület kormos, poros utcáit. Fegyelmezés céljából leültettek minket az egyik szobába. Aki a legszebben ült, odamehetett az ablakhoz és megnézhette, hogy mekkora tengernyi tócsa lett a földes Gács mellékutca Váci úti végében. Én olyan szálfaegyenesen és moccanatlanul, sem előtte, sem azóta, nem ültem, mint akkor: mégsem mehettem oda az ablakhoz. Pipás is lettem érte! Nem baj - dohogtam epésen magamban, mindjárt itt lesz értem anyu és megkérem őt, nézzük meg azt a nyúlfarknyi pocsolyát - így is lett.
Említést érdemel az egyik erősen banya kinézetű takarítónő, aki annyira oda volt a büdös Smoll pasztájával. Avval riogatott minket gyerekeket, hogy aki rágja a körmét, annak mind az öt ujját vastagon bekeni pasztával vagy Bagarollal: névnapjára egyikünk sem rajzolt neki piros szívecskét.
Kint vagyunk az utcán. Dög meleg van, igazi kánikula fogadott minket. Hatalmas nyárfák sűrű lombkoronájának oltalma alatt a gyárkapu felé tartunk anyukámmal. A személyi bejárótól balra a parányi kertecskében néhány piros deszkájú pad árválkodott. Ám szemem nem az ülőalkalmatosságokat keresi, hanem a háromkerekű fadobozos triciklijéből gombócos fagylaltot árusító Bagaméri bácsit. Szerencsére itt van. A tölcsérek egymásba rakva szöknek az ég felé, de nem túl nagy magasságban, oldalvást elhajolnak. Többféle fagyiból is lehet választani, na meg úgy is, hogy kis adag vagy nagy adag. Ötven fillér vagy forint az áruk. Én persze mindig a nagy adagért küzdök szilajul anyukámmal és ha lehet, legyen belőle kettő: ez azonban csak ábránd marad. Míg élvezettel és takarékosan nyalom a fagyit a villamosmegállóban, addig több felnőtt is csikkekért hajolgat a sínek között.
Sietség nélkül megérkezik a hármas vagy az ötvenötös villamos. Mindenki reménykedik egy-egy ülőhely megszerzésében. Alig, hogy helyet foglalunk rajta, egy nagyot ránt maga után a zárható ajtajú, kereklámpás motorkocsi. Anyuval magunkba feledkezve beszélgetünk a nap főbb eseményeiről. Amikor a sokadik megálló után a Dagály utcai megállóból is továbbindul a tuja, figyelmet kér tőlem anyukám.
- Látod ott azt az épülő házat, kisfiam? Nem sokára oda fogunk költözni!
Én meg csak nézem a hat lépcsőházból álló még felállványozott nyolcemeletes épületet: a konyhai albérlet után, vajon mit fogok csinálni abban a hatalmas palotában?
Gyereknapra - mi a jövő ifjúsága is - hivatalosak lettünk a gyárba. Anyukám kézen fogva odavezetett engem a szövőterem bejáratához: a szövőgép nagyságától függően, egy-egy szövőnő kettő-négy gépet vitt egyszerre. Ment volna tovább beljebb is, de annyira fülsértően zakatoltak a gépek, hogy inamba szállt a bátorság:
- Menjünk ki innét!
Újra a napos udvaron. Kezemben egy szál madzagon egy lufit tartottam. Anyukám kerített egy kollégát és megkérte őt, a nálunk lévő fényképezővel kattintson néhány képet rólunk. Csak amikor előhívattuk a képeket derült ki, hogy a lufi lemaradt a fotóról.
Utoljára lépek be az óvoda kapuján. A kiballagás szülőket megkönnyeztető ünnepségére a tágas udvaron kerül sor. Sötétkék színű kantáros rövidnadrág van rajtam, fehér ingecske, és egy nem lerúgott orrú cipő. Pajtásaimmal egymás mellé állva csendesen felsorakozunk, és kissé megilletődve hallgatjuk az elbocsájtó szép üzenetet. Ajándékba kapunk egy szál virágot, kis batyuba néhány szem hamuba sült pogácsát, meg zsebpénznek egy lukas kétfillérest is. A látótávolságba került sikeres iskolakezdés érdekében, egy műanyagból készült, eltolható tetejű piros tolltartót is: belőle ceruzák és radírok mosolyognak vissza ránk.
1965 szeptember elején a kerület legutóbb átadott iskolájában, a Karikás Frigyes Általános Iskolában - ma: Hunyadi Mátyás Általános Iskola - a második évadban lettem 1/A osztályos kisdiák. Négy évig járhattam ide, mert az Árpád-hídfői lakótelepre egyre több család költözhetett be, gyerekestől. A távfűtéses tizenhat tantermes iskola szűknek bizonyult. Néhány osztályt átirányítottak a Váci út 89 szám alatti, a kerület legrégebben megépített iskolájába , ott aztán alaposan beleszagolhattam a szénfűtéses múlt jelenébe. Osztálytársaimmal onnan ballagtunk ki nyolcadikból. A rákövetkező tanévtől már mint közgazdasági szakközépiskola fogadta az érkező tanulókat: köztük az egyik volt általános iskolai osztálytársunkat is.
Már 1985-t írunk. A 3-as metró az Árpád hídig közlekedik. Újpest felé pedig épülget. Azon kapom magam, hogy erős késztetést érzek az egykori óvoda felkeresésére. Leginkább az a bizonyos lépcsőházi illat vonz, amelyet sehogyan nem bírok előcsalogatni magamból. Gyalogosan vágok neki a leginkább holdbéli tájra hasonlító dimbes-dombos feltúrt főútvonalnak. Már a Váci út felett átívelő iparvágány hídján is túl járok. Áll még a szövőgyár, de egyre baljósabbak a megérzéseim. Az óvoda udvarán hatalmas és rozsdás vastraverzek hevernek szanaszét. Az oly jól ismert egy emeletes épület ablakainak jelentős része kitörve. Egy rozsdásodó táblán akad meg a szemem, amelyről hozzávetőlegesen ennyi információ volt leolvasható: A KÉV metró Építési Vezetősége. Az épület ajtaja tárva-nyitva. Odabent szemét és a vele kézen fogva együtt járó szagegyveleg: azóta is ácsingózom ama kedves illatemlék után.